Az elmúlt két-három hét igazi hullámvasút volt, aminek a nagyobb részében sajnos lefelé zúgott a szerelvény, én pedig ott ültem az első sorban. Rengeteg gondolkodás, gyötrődés, kétkedés, át nem aludt éjszaka, zombiként letudott nappal, de lassacskán talán javul már a minden. 

A legjobb hozadéka az egésznek, ami megfogalmazódott bennem és be is bizonyosodott közben, hogy nagyon sok ember van az életemben. Gyakorlatilag annyi, amennyit csak szeretnék. Akikre ráírhatok és vissza fognak írni és beszélni fognak velem arról, amiről beszélni szeretnék velük. Akik eljönnek velem meccset nézni, akik kiülnek velem a fűbe fröccsözni, akik eljönnek velem futni, akik moziba hívnak, akik együtt kajálnak velem és így tovább. Végtelen.

Ez egyrészt egy nagyon komoly pozitív visszacsatolás, másrészt egy hihetetlen biztonságot adó, remek érzés.