Június harmadik vasárnapja apák napja. Nálunk eddig nem igazán került be még a köztudatba ez az ünnep, de a világ egy csomó részén ugyanúgy tartják, mint az anyák napját. Szóval ennek kapcsán elgondolkodtam kicsit apukámról és arról, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy oda születtem, ahova. 

Egy máig nagyon éles emlékkel indítok. Általános iskola első-második osztályos lehettem, egy kirándulásról értünk vissza, apukám pedig pont biciklivel volt a városban és mondta, hogy ugorjak fel a vázra és hazatekerünk. Valahol az út felénél tettem egy rossz mozdulatot, a sarkam hozzáért a küllőkhöz és óriásit estünk az aszfalton. Szerencsére sokkal látványosabb és durvább lehetett a borulás kívülről, mint amilyen átélve, mert egyikőnknek sem lett baja pár karcoláson kívül. Olyan félelmet és aggódást viszont azóta sem hallottam senki hangjában, mint amikor apukám még a földről felém kiabált "Fiam! Fiam, jól vagy?" és az a megnyugvás és szeretet is nagyon ritka, ahogy látta, hogy igen, és magához ölelt.

Meg sem tudom rendesen fogalmazni, mert nincsenek rá megfelelően kifejező szavak, hogy mennyi mindent köszönhetek apukámnak (és anyukámnak is persze, de ez most egy apák napi poszt ugye). Az életemet, egy tényleg idilli gyerekkort, egy olyan tudatot illetve biztonságot, bizonyosságot, hogy mindegy mi történik velem, mindig lesz a világon legalább két ember, aki kérés nélkül mögöttem áll, aki felsegít, ha elbuknék és elkap, hogyha elesnék. Akiknek onnantól fogva, hogy megszülettem és megszületett a testvérem csak az volt a prioritás, hogy nekünk mi a lehető legjobb. Mindent megadtak nekünk, a világ összes lehetőségét, erőn felül teljesítve, sok áldozatot hozva, amit egy gyerek persze csak felnőttként visszanézve érzékelhet. 

Apukám megtanított biciklizni a ház mögötti úton.
Minden nap levitt minket strandolni a nyáron, ugrálhattam a válláról a vízbe és folyton felborított a gumicsónakkal, miközben nevetve próbáltam fentmaradni a tetején.
Elvitt magával horgászni hajnalban, megtanított evezni, megmutatta, hogy hogyan kell feltenni egy szereléket, hogyan kell kezelni az orsót és hogyan kell bedobni pont a nádas elé.
Megtanított teniszezni. Megtanított pingpongozni. Megtanított kajakozni.
Rengeteget rúgott velem kapura (aka a fehérre festett rácsos kerítés a kert végében)
Órákon át gyakorolta velem a vezetést a munkahelye melletti üres parkolóban. 

És ez csak pár konkrét dolog, ami most eszembe jutott. Mindig támogatott, mindig ösztönzött és lökdösött előre, amikor kellett és amikor csak én egyedül lehet, hogy feladtam volna. Megtanított rá, hogy sohase vegyek készpénznek semmit, hogy mindig nézzek a dolgok mögé és informálódjak több forrásból. Mindezek ellenére persze nagyon sok vitám volt és van is vele, de ez is annak köszönhető, hogy gyerekként soha nem erőltette rám az ő véleményét vagy álláspontját, világnézetét, hanem hagyta, hogy kialakuljon a sajátom. Ezt is csak pár évvel ezelőtt fogtam fel, hogy mennyire nehéz lehet tisztán értékeket és elveket átadni, mindenféle minősítés és befolyásolás nélkül.

A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy egyszerűen mindig ott volt. Nem csalódtam benne egyetlen alkalommal sem. Ha csak fele ennyire jó apa leszek, ha csak fele ennyi örömmel és boldogsággal gondolnak majd vissza és gondolnak majd rám a gyerekeim, akkor az egy olyan élet lesz a közeljövőben, amire már most azonnal leszerződnék.